ezt a bejegyzést leginkább magamnak írom. magamban..
amikor számomra egyik legkedvesebb ember sír. szomorú. és ez nagyon bánt.
amikor a kishúgom sír. vígasztalni akarom. simogatom. összeszorul a szívem.
általában azok bántanak akik közel állnak hozzád. gyötrődöm.
mások bánata tesz ilyenné. mert nekem ők a mindenem. és egyetlen vágyam hogy nekik jobb lehessen mint nekem. leszarom mi van velem.
a karcolások mindent megmutatnak. de nem mindig akkor mikor a legjobban fáj. a fájdalom rengeteg mindenre ráveszi az embereket. ez nem helyes.
mindigis erősnek akartam látszani. tartani magam. másoknak akarok segíteni. de elszomorít a bánatuk. elég sok rossz van ezen a világon. de talán máshol még több. nem szeretem ha látják a fájdalmam. ezért fordulok magamba. ezért rohanok el. hogy nekik ne okozzak fájdalmat. ne okozzak csalódást. mert egyedül is meg tudok bírkózni vele. viszont szeretném ha mások hagynák hogy segítsek.
a sebek elmúlnak. de a fájdalom megmarad. hiszen minden véget ér. viszont úgy kell tennünk mintha ez nem így lenne. mert valahogy túl kell élnünk a lehetetlent.
mert te nem fogsz meghalni. mert te nem vagy iraki katona. köszönöm.
és addig fogok itt lenni és itt élni míg el nem érem hogy a körülöttem élők boldogok legyenek. még nem tudom hogyan. és elszomorít hogy nem biztos hogy menni fog. mert talán_túl_kicsi_vagyok_erre_a_földre_túl_kevés_önmagamban hiába_úszom_szembe_az_árral_ha_esélyem_csak_egy_van vajon_hallja_valaki_a_hangom?