jó néhány éve gyűltek a repedések a szívemen. de a végső lökést te adtad meg. egy jól kimért rúgás a közepébe és darabokra hullt. nem két felé. azzal még el is éldegéltem volna nehézségek nélkül. van az vagy tizenhat darab. vagy huszonnégy. ki tudja. és minden apró porcikám arra vágyik hogy a szilánkokat felkapva hozzádvágja azt a roncsot. hogy belédfúródjanak a kis darabok és érezd azt amit én. hogy mondd ki hogy érzel valamit. akármit. gyűlöletet a sérelmekért. szeretetet az életért. akármit. hogy ha kicsit is érek valamit hagy tudjam.. mert belehalok a kétségekbe. a szilánkoknak annyi. nem vagyok hajlandó velük élni. érzéketlenné fogok válni szív nékül. pedig olyan sosem voltam..
nem tudok végetvetni ennek a játéknak. mert ha dórinak igaza van és valóban élvezed a helyzeted akkor végem.. mert már zsombitól kikészültem.. mert az mintha jelentett volna valamit.. hogy ő egy idegen fiú. mert a többi nem számított. ők a testvéreim.. csak zsombi nem. és én bánom. sosem akartam ezt.. magamat bántottam és az érzéseimet irántad.. ez egy nyálas csöpögős genny lett..
de kösz jól vagyok. a testem gyenge a lelkem meg még szellemnek is kevés..
és megint csak a te közelséged tudna megvígasztalni.
életemben először neveket is írtam.. de a tiédet nem fogom.. skizódumának tűnik. továbbra sem hallassz.. ezekről sosem tudhatsz.
és a kép sötétül. és az ajtó bezárul..